Sajnos ez egy valós történet
Járdaszéli intermezzo
Csattogok a járdán. Városi túra. Tízezer lépés az egészségért, meg csak úgy magamért. Dupláját járom. Iramodásnyira ifjonc teper. Vele szembe idős házaspár. Talán már megülték az aranylakodalmat is. Kéz a kézben tipegnek. Arcukon maszk. A fiú elől derékszögben ki az utcára. Mögötte vissza. Apóka szájából kicsusszan: „bunkó”. Siheder megpördül. Öregek szemében félelem. Az ifjú középső ujját mutatja. Aztán el. A pár méltatlankodik.
Közelednek. Tekintetükben aggódás. Újból derékszög. Utcán dudálás, fékcsikorgás, talán anyázás is. Mamó és papó a felezővonalon. Mögöttük már három kocsi. Sofőrök megértőre váltanak. Arcukon a vélemény: „öregség, szenilitás”. Hátamnál kilencven fokban a járdára. Fater újból: „bunkó”. Ez nekem szól. Már nem lep meg. Tisztelem az időseket. Rájuk hagyom. Csak okát tudnám.
Minutummal később ismerős vágtat felém. Szája habzik. Szemei kénköves villámokat szórnak. Nem is köszön. Haragját önti rám:
- Láttad azt a két trottyost? Azt mondták, bunkó vagyok, mert nem viselek maszkot. Ugye, közterületen nem kell?
- Nem.
Egyértelműen nyugtatólag hat. Elszálló mérge utolsó leheletével még hozzáteszi:
- Akkor miért címkéznek?
- Bélyegeznek. – és vállat vonok. Magyarázatnak neki ennyi elég. Vált:
-Te, a Juventus – Laziot hazaira veszem. Szerinted?
Somogyi Ferenc